 |
|
A mi mozink
Évről-évre a február hónap a nagy kivétel. Akkor bezzeg filmek tucatjai kerülnek a Corvin (Puskin, etc.) műsorára. Egyetlen hétre! Habár 2000-ben az is megeshet, hogy ennyi időre se. Elvégre a friss híradások szerint veszélyben a soros filmankét. Se pénz, se posztó - mondhatnánk gonoszkodva. Én azonban azt hiszem, a látszatot ahogy idén, úgy jövőre is fenntartják majd az arra érdemesek. Mint annyiszor, a döntő pillanatban (a huszonnegyedik órában) kerül némi gyógyír a fekélyes testű magyar filmgyártás testére, s így a beteg tovább agonizálhat legalább egy újabb dícstelen éven át. Csakhát "növelé, ki elfedé a bajt" - tartja a bölcselet. Kérdés, kinek érné meg egyszer úgy istenesen kiboritani a celluloidbilit. Bátrak, elkötelezettek nemigen akadnak. Vannak viszont szép számmal olyanok, akik odavesznek a süllyesztőben. Gondolok itt leginkább a fiatalokra. Azokra, akiket könyörtelenül kihajít a marketingmenedzser, akiknek már nincs helye az egyre zsugorodó és mind zsugoribb filmgyárban. Vagy a köztünk élő nagyobbakra, akik hosszú évekig várnak arra, hogy végre érdemesnek minősítsék forgatókönyveiket. (Utolsó információm szerint csak Xantus János íróasztala ötöt őríz a meg nem valósult filmálmokból...) Az élő mozilegenda, Garas Dezső két évvel ezelőtti Merlinerbéli helyzetelemzése alighanem ma is megállja a helyét. "A szűken vett filmes szakmát a széthúzás jellemzi. Nincs egy összefüggő erő, amely inspirálna, "összerántana" bennünket. Mifelénk kihaltak a guruk. Hol van már Keleti Márton vagy Fábri Zoltán? Azok, akik bármire vállalkoztak a magyar film érdekében. Keleti például a legfelsőbb pártszervekhez sem volt rest elmenni egy-egy általa szentnek tartott ügy kapcsán, sőt rendre kikaparta a többiek helyett is a gesztenyét... Nem látom az újrakezdés csíráit. Mindenki próbálkozik valamivel, de a rendezők többsége régen belefáradt a szélmalomharcba..." A forgalmazók jobban érzik magukat. Ők már tudják mitől döglik a légy (naná, hogy Hollywood-tól!), és tudják azt is, hogyan tűnhetnek fel a magyar filmgyártás jótevőinek jelmezében. Őszintén mondom, a kevés pozitív figura egyike az az Andy Vajna, akit a kényes ízlésűek rendre az amerikai nagybácsi szerepében tűntetnek fel. Pedig Vajna tényleg a saját filmforgalmazó cége által megtermelt pénzzel támogatja (és alakítja) a magyar mozit, ellentétben azokkal, akik kuratóriumi hatáskörükkel visszaélve, választott tisztségviselői fotelből kísérlik meg kézivezérelni - némelykor terrorizálni - a hazai filmeseket. Az említett cégek többsége rendre csak tessék-lássék alapon áll a magyar alkotók mellé. Ők is úgy tesznek, mintha. Pedig a problémák attól, hogy némely cápa két pofára zabál, még nem apadnak el, s egy-egy aktuális Koltai-kirakatsiker ellenére éheznek mind a snecik, mind a planktonok. Habár eljött az ideje annak, hogy azok, akik rendre csak a filmszemlén villognak, végre a hétköznapokban is színt valljanak, egyelőre pusztán a felszín fecseg. Attól, hogy relatíve nagy pénzből "leporolják a Hyppolitot", a sebek még tovább levedzenek. Mintha csak a lobby-k léteznének, az alkotók nem. Mintha az állam csak a vitákat szítaná, de segíteni rest volna. Mintha a magyar mozi vámszedői saját zsebre dolgoznának. Mintha rend csak a filmszemléken honolna, ott is oly módon, hogy a pokróc modorú sajtófőnök úr időről-időre jegyszedőnek áll, és a különböző színű bilétákra hivatkozva, mint a sarki rendőr, úgy küldi be a magyar filmgyártás prominens képviselőit, valamint hajtja el a díszpremierre érvénytelen jeggyel belógni igyekvő, ámde erre a kegyre méltatlannak ítélt, valóban(!) érdeklődő egyetemistákat és ifjú filmeseket. S miközben a lényeg rejtőzködik, marad a beszédes tény, hogy Szabó István, Enyedi Ildikó vagy Mészáros Márta márcsak külföldre jár "mannáért", elismerésért, netán egy jó szóért. 2000-re
alighanem marad, átörökítődik a magyar mint(h)a. Azaz, minden úgy
marad, ahogy van, dehát - ahogy Bacsó hőse már megállapította -
a citrom is lehet ízletes, kiválképpen, ha az mifelénk termett.
Az átalakulófélben(?) lévő magyar filmgyártás kaotikus állapota
híven tükrözi a jelenkori magyar kultúra helyzetét. Beláthatatlan
a horizont: nem tudni, hogy az állami szerepvállalás mire és meddig
terjed ki, kik lehetnek azok a mecénások (filmmogulok?), akik tartósan
felvállalják a magyar filmet. Nem tudni azt sem, hogy "mi fán
terem a producer?", hogy mit hoz, meddig tombol még a "multiplex-vihar",
s hogy egyáltalán milyen válaszok születnek azokra a kérdésekre,
amelyek évtizedek óta mérgezik/megosztják a filmes szakmát. A biztosnak
tűnő tippektől, a jövő hasraütésszerű vizsgálatától ezúttal eltekintenék.
Marad a régi mint(h)a.
|